Életünk során sokféle szerepbe kerülünk. Minél idősebbek vagyunk, annál többfélébe. E szerepek egy részét mi magunk választjuk, de vannak, amelyekbe belekényszerülünk. Vannak, amelyekben jól érezzük magunkat, másokat már – esetleg még – nem érezzük a sajátunknak, de azt gondoljuk, hogy a környezetünk elvárja tőlünk, hogy annak megfelelően viselkedjünk. Ezért aztán „jó képet vágunk” a dologhoz és tesszük, amit elvárnak tőlünk. Ezt tanultuk gyerekkorunk óta.
Körülbelül a második életév az a határ, ameddig a gyermek teljes önazonosságban él saját magával. Akkor kacag, amikor boldog és akkor sír, amikor szomorúnak érzi magát. Hamarosan megtanítják azonban neki, hogy vannak helyzetek, amikor nem fejezheti ki érzéseit, mert azzal kellemetlenséget okoz másoknak. Minél idősebb a gyermek, annál kevésbé lehet őszinte. Felnőtt korunkra megtanuljuk elrejteni érzéseinket. Arcunkra maszkokat teszünk fel, mindig éppen olyat, amilyet az adott helyzetben odaillőnek érzünk.
Egy adott szerepben akkor érezzük magunkat kellemesen, ha a szerep bensőnkké tudott válni, tudtunk vele azonosulni. Amennyiben ez az azonosulás nem történik meg, de meg akar felelni a külső – sőt akár saját magának támasztott – elvárásoknak, úgy másként viselkedik és cselekszik, mint ahogyan érez. Álarcot kezd viselni. Ez feszültséget gerjeszt az egyénen belül, amitől kényelmetlenül érzi magát szerepében, de környezetének is feltűnik a hitelesség hiánya, így az egyén előbb-utóbb lelepleződik. A lelepleződéstől való félelem sokakat visszatart az őszinte viselkedéstől, valódi érzéseik kimutatásától.
Miért viselünk hát mégis olyan sokféle álarcot? Amíg például az állatok ösztönlényként élik életüket, addig az ember képes figyelembe venni a másik ember akaratát, egyéniségét, határait és kívánságait. Nem gázol át másokon, hanem az együttélés szabályait követi. Ebben a folyamatban tanult szerepeink által megvédjük magunkat a sérülésektől. Elfogadjuk és természetesnek tartjuk, hogy bizonyos helyzetekben némileg háttérbe szorítjuk magunkat másokkal szemben. A gond csak akkor jelentkezik, ha ezt valaki túlzásba viszi, és emiatt feladja önmagát.Vannak szerepeink, amelyekben otthonosan mozgunk, és vannak, amelyek nem állnak közel hozzánk. Utóbbi álarcaink viselését lelki egészségünk érdekében lehetőség szerint korlátoznunk vagy kerülnünk kell. Hiszen: „Az igazi találkozás az emberek, nem pedig a szerepek között zajlik.” /Thomas D`Ansembourg/
Ha önismereti utadon szükséged van kísérőre, várlak a Műhelyben.
